Napok óta itt motoszkál a fejemben, hogy írni kéne. Na nem mintha lenne konkrét téma, csak valamiért vissza-visszatér a gondolat, de miután percekig szemezek az "Írok egyet" linkkel, bezárom az oldalt. Mostanában elég nagy a hullámzás idebent. Hiperrealista és teljesen elvont, álmodozós állapotok kergetõznek, és valami azt súgja, a kettõ között lesz a helyes út, de nem tudok (nem akarok?) rátalálni. Örülök a barátaimnak, még ha ez nem is mindig jön le egyértelmûen a külsõ szemlélõnek. Örülök, hogy bár néha legszívesebben az egyedülnél is magányosabban szeretnék bezárkózni valami egészen szûk, sötét helyre, mégis inkább társaságban töltöm az idõmet.
Kapaszkodom, amíg csak lehet, ami pedig idebent dörömböl, nem engedem ki...úgy alakult, hogy nincs helye idekint. Soha nem tûnik el, nem szelídül meg, de senki nincs, aki miatt újra kiengedném. Senki. Néha kihallatszik a hangja, kiszûrõdik a fénye a szöveteken át, de vagy bent marad, vagy hamuvá égek...és ez utóbbi nem ér semmit - egyedül.