Már egy ideje nem is vettem észre. Ahogy a csuklónkra fonódó karóráról megfeledkezünk, ha már régóta viseljük, úgy tûnt semminek a súly. Nem bántott, nem kínzott, nem terelte el a gondolataimat, én pedig abba a hitbe ringattam magam, hogy eltûnt.

A keserû kortyok kupájára az idõ rázárta a fedõt, és azzal ámított, hogy a kupa légmentesen zár. Persze ez nem így van, és ezzel az ember gyermeke a legváratlanabb pillanatban szembesül. Most sem tudom, mitõl, de egy kósza csepp kiszökött, és mire észbekaptam, addigra sisteregve mart lelkembe parányi lyukat a magány.