DuDe

Néha, amikor az éjszaka lassan feloldódik a hajnal elsõ sugaraiban, egy apró gondolatnyi foszlány mégis viszamarad, és semmivé válás helyett a szívedbe kúszik, rejteket keresve. Ez az az állapot, amikor bármi, amit teszel, egy kicsit másképp valósul meg, és bár magad sem tudod, mi a baj, mégis érzed, hogy belülrõl jön. Olyankor a tested minden sejtje megmakacsolja magát, és a legjobb igyekezeted ellenére sem tudsz ugyanúgy létezni, mint máskor. Ekkor érzed, hogy minden mozdulat, minden gondolat mintha valaki másé lenne, te pedig valahol egész máshol jársz...

Már egy ideje nem is vettem észre. Ahogy a csuklónkra fonódó karóráról megfeledkezünk, ha már régóta viseljük, úgy tûnt semminek a súly. Nem bántott, nem kínzott, nem terelte el a gondolataimat, én pedig abba a hitbe ringattam magam, hogy eltûnt.

A keserû kortyok kupájára az idõ rázárta a fedõt, és azzal ámított, hogy a kupa légmentesen zár. Persze ez nem így van, és ezzel az ember gyermeke a legváratlanabb pillanatban szembesül. Most sem tudom, mitõl, de egy kósza csepp kiszökött, és mire észbekaptam, addigra sisteregve mart lelkembe parányi lyukat a magány.

Eredetileg úgy terveztem, hogy írok szépet, szívhez szólót, egyedit. Napok óta kerestem a szavakat, figyeltem befelé. Nagyjából két hete volt egy nagyszerû gondolatsor, ami passzolt volna, de az ilyen gondolatok csak nagyon rövid ideig élnek, és vesznek fel olyan ruhát, amiben szívesen megmutatjuk õket. Akkor nem volt lehetõségem megmutatni, azóta pedig a csodás ruha lefoszlott, és a jelenlegi érzések megfoghatatlanok, szégyenlõsek. Amit érzek, egyébként sem lehet elmondani, hiszen ha el tudnám mondani, akkor már nem lenne ugyanaz.

Változtatni tudni kell. Továbblépni, új virágot hajtani, kilépni a fénybe...egyszer talán nekem is sikerül majd.

Emberek. Senki nem tudja kezelni õket, és legtöbbször õk sem tudják kezelni saját magukat. Mindenki azt próbálja elhitetni - elsõsorban saját magával -, hogy érti a másikat. Erre egyetlen apró pici szó létezik: nem. Nincs így, bármennyire is próbáljuk meggyõzni magunkat az ellenkezõjérõl.

Amikor magabiztosak vagyunk, az legtöbbször azért van, mert olyanok vesznek körül, akiknek kevésbé jó a sorsuk, kevésbé találják a helyüket, vagy csak kevésbé jó napjuk van. Amikor körülnézünk, és látjuk a mások problémáit, úgy érezhetjük, nekünk jobb, és már kész is a nyugalom, önbizalom sarjad mások hiányosságainak romjain.

Szeretjük összehasonlítani magunkat másokkal, pedig semmi értelme. Az utcán szembejövõ emberek ugyanúgy néznek ki, mint mi, de ennyiben ki is merül. Minden ember egy végtelenül eltérõ világ, így bármilyen összehasonlítás a lehetõ legrosszabb tévútra visz. Akikkel nap, mint nap találkozunk, azonkak is csak egy morzsányit látunk az életébõl, a gondolataiból meg még annyit sem. Mégis hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy "milyen jó neki!". Az élethosszig tanulást bátran vetíthetjük az egymást megismerésre, de a helyzet az, hogy ha ki is nyílik az a bizonyos ajtó a másik világra, akkor sem elég egy élet, hogy a látványt be tudjuk fogadni.

Mi a megoldás? Nem tudom. Talán meg kell próbálni úgy látni a másikat, ahogy magunkba nézünk. Talán nem azon kell erõlködni, hogy megértsük, amit a másik mond, hanem hogy megértsük, miért mondja.

Az ember mindennapjai hol szürkébben, hol színesebben telnek. Én speciel ritkábban gondolok az elkövetkezõkre, és nem is  nagyon tervezek hosszabb távon - akár hasznos, akár nem. Aztán néha akad egy pillanat, ami elindít egy folyamatot; gondolatok fûzõdnek észrevétlenül láncba, és mire észbe kapok, hihetetlenül sötét dolgok tolulnak a fejembe. Gondolataim a halál körül kötnek ki, keserûség szorítja a szívem, és a körülöttem levõ világ néhány árnyalattal fakóbbra vált...

Azt mondják, az ember az egyetlen élõlény, amelyik tisztában van azzal, hogy egyszer meg fog halni. Nem tudom, melyik jobb. Ha tudatában vagyunk annak, hogy egyszer lepereg az a bizonyos utolsó homokszem is, vagy ha tudatlanul ér minket a vég.

Változnak az idõk...? Kérdezem, hiszen idén elõször tûnt fel, hogy a mai nap nem olyan, mint amilyennek sokan szeretnék. Évekkel ezelõtt valaki (vagy valami) gondolt egyet, és úgy határozott, hogy beoltja kis hazánk népébe is a Valentin nap néven elhíresült jelenséget. Ez a nyilvánvaló üzleti okokon kívül némi kettõsséget hozott az életünkbe, hiszen voltak olyanok, akik két kézzel kaptak utána könnyen elfogadták, és voltak, akik nem értették, hogy kerül ez a "hagyomány" hozzánk.

Mindezektõl függetlenül a Valentin nap burjánzott, és azt lehetett tapasztalni, hogy alig csengett le a karácsonyi szeretetroham, meg a szilveszteri pezsgõfürdõ, máris új lázban égett az ország. Lépten-nyomon piros és rózsaszín plakátok, hirdetések, akciók, ajánlatok jelezték, hogy itt az ideje megmutatnunk, mennyire nagyon odavagyunk a párunkért.

Félreértés ne essék, nem az a bajom ezzel az egésszel, hogy meg kell mutatni, mennyire szeretjük a párunkat. Ezt ugyanúgy megtesszük az év bármelyik napján, és ezzel nincs semmi baj. A baj az, hogy sokan úgy állítják be, mintha nem létezne másik nap, amikor ezt megtehetjük. Akárcsak a fentebb is említett karácsonynál - de ez egy másik történet.

Nade visszatérve az eredeti gondolatra. Az idei Valentin nap elõtt lényegesen kevesebb hirdetés tolta az arcomba az "ünnepi hangulatot", és azokban a körökben, ahol forgok, sokkal több Valentin-ellenes szót lehett hallani, mint amennyien pozitívan említették volna. Következésképp vagy a társaság változott meg, vagy az emberek véleménye változik a Valentin nappal kapcsolatban. Ismét mondom, nem azzal van a bajom, hogy "ennek is van napja", hiszen az ünnep errõl szólnak. A baj az, ha kevesebbnek tartanak azért, mert nem sodródok a tömeggel - ami a jelek szerint egyre kisebb lesz.

Megállt a keze a billentyûzet fölött, de ettõl eltekintve nem mozdult. Mereven bámult maga elé, és érezte, ahogy zsigereibõl lassan elõkúszik az ismerõs fagy. Szinte észrevétlenül áradt szét tagjaiban a bizsergés, és bár most még megállíthatta volna, mégsem tette.

"Kértem tõle, hogy ne tegye" - ez a gondolat zakatolt benne, ahogy felemelte szemeit, és az idétlenül vihogó férfi tekintetét kereste. Nem szerette az ilyen tréfákat, és bár a többiek nem értették, miért marad távol, tiszteletben tartották a kérését. Egyedül Carter nem tudta megállni, hogy ne dobálja "észrevétlenül" apró tárgyakkal a szomszédos asztaltól. Hol egy kapocs, hol egy törött hegyû ceruza landolt a keze mellett, vagy épp a feje búbján, és szinte azonnal felhangzott az idegesítõ vihogás.

A világ hangjai eltompultak körülötte, és már csak a fülében doboló vért hallotta. Szemei csak a Cartert látták, amint a férfinak arcára fagy a vigyor, és elõször elnémul, aztán arca elszürkül, és a kezével önkéntelenül a torkához kap. Kikerekedett szemei kétségbeesetten keresik a kollégák tekintetét, de azok csak a tompa puffanásra kapják fel a fejüket, ahogy a vonagló test elterül az asztala mellett, és kapálózó keze lesodor egy ceruzatartót az asztalról.

Mindenki Carteren próbál segíteni, csak egyetlen ember ül mozdulatlanul az asztalánál, tekintete lassan kitisztul, és a környezet zajai az idegszálaiba csapódnak, ahogy a fagy visszahúzódik, és a vér dübörgése is alábbhagy. Egy másodperc tétovázás után megindulnak ujjai a billentyûzet fölött, hogy befejezzék az elkezdett levelet.

- ezt csak úgy kitaláltam, mielõtt bárki bármilyen következtetést levonna -

Régen lelkendeztem már film miatt, de azt hiszem, elérkezett az idõ, hogy újra megtegyem. Tegnap volt szerencsém megnézni az Avatart, a lehetõ legütõsebb verzióban, IMAX moziban. Már az elsõ bemutató felbukkanásakor lehetett sejteni, hogy az akkor padlóra koppanó állkapcsok tulajdonképpen természetes reakciók, és a film nézése közben ez a hatás tovább fokozódott.

A történetrõl most nem fogok írni, mert ugyan egy kicsit kiszámítható, de nagyon jó sztorit talált a 11 év után íróként és rendezõként visszatérõ James Cameron, de számomra nem csak ez volt a lényeg. Ha információim nem csalnak, akkor már jó ideje megszületett Cameronban az ötlet, de várt, amíg a technika odáig fejlõdik, hogy olyannak teremthesse meg ezt a világot, amilyennek megálmodta. A filmet nézve úgy gondolom, megérte várnia.

Valahányszor megnézek egy filmet, amit jócskán megpakolnak számítógépes animációval (persze lassan minden film ilyen lesz), mindig azt gondolom, hogy hihetetlen szintre fejlõdött a technika, és olyan szinten összeolvad a valóság és a trükk, hogy szó szerint nem lehet megmondani, hol a határ. Olyankor azt gondolom, hogy igen, ennél jobban nem lehet...de most ismét tévedtem. Az Avatar olyan képi világot mutatott fel, ami számomra újabb mérföldkõ, és egyben a jelenlegi csúcs ebben a kategóriában.

Egyébként is gyengém a fantasy és sci-fi világa, de ha ez még olyan profi szinten kerül a vászonra, ahogy azt tegnap láttam, akkor teljes a gyönyör A környezet, ami a történet helyszínéül szolgál, olyan csodálatos lényekkel van teli, hogy egyenként megérnének egy bejegyzést. A látvány magával ragad, és a film végével nagyon erõs az érzés, hogy az ember visszamenjen abba a csodvilágba, szinte szokni kell újra a valóságot. Persze ehhez minden bizonnyal kellett az IMAX hatása is.

Egy szó, mint száz, minden sci-fi és fantasy rajongónak melegen ajánlom az Avatart, de mindenki másnak is, aki ki akar szakadni kicsit a megszokott környezetbõl, és unja már, hogy a helyén van az állkapcsa...

Éjjeleken át vándorolt a sötétség lepte városban, karmaival néha megkoccolta a nedves macskaköveket. Bajszával, mint az összes idegszálával érzékenyen figyelt a legapróbb neszre is. Egy egér surrant át a kihalt, sötét utcán, de figyelmét ez sem kerülhette el. Fürgén kerülgette a kukákat, átugrott egy kerítésen, majd egy pillanatra meghúzta magát egy autó alatt. Az utcán most semmi nem moccant. Még két sarok, és megérkezett. Megállt a ház elõtt, és felnézett.

Az épület falán borostyánlevelek csillogtak esõáztatva az utcai lámpák fényében, az ablakokban a gyertyafény hívogatóan intett felé. Közelebb lopakodott, és beleszimatolt a levegõbe. Az ázott város ismerõs szagán át is érezte az étel illatát, és hallotta a halk beszédet. Egy ugrással a kerítés tetején termett, hogy aztán a túloldalon puhán landoljon egy terebélyes orgonabokor mellett. Már a fal mellett lépkedett, puhán, de minden idegszálával a környezetre figyelve, amikor neszt hallott. Behúzódott az árnyékba - épp idõben.

Hirtelen felpattant az ajtó, és egy alak lépett ki rajta. Bár kifelé lépkedett, de befelé figyelt, és visszafogott hangon válaszolgatott valakinek. Néhány lépés után megállt, és letett valamit. Körülnézett, majd visszatérve a házba, becsukta az ajtót maga után.

Az árnyék jótékony takarásában meghúzódva várt egy kicsit. Az alakot már sokszor látta, és bár nem tartott tõle különösebben, mégsem ment soha közelebb. Az éjszaka volt az otthona, az árnyak voltak a barátai és semmi nem szabott határt a kóborlásának.

Lassan közelebb lépdelt, hogy közelebbrõl is szemügyre vegye az apró tálat, amit az alak kitett. A házban a sötét ablak sarkában kíváncsi gyerekfej bukkant fel. Csillogó szemek figyelték és visszafojtott hangok szûrõdtek ki.

...

Egy lökésre eszmélt fel. Hirtelen megelevenedett körülötte a kép: rohanó embereket, szürke falakat látott és átható szag csapta meg az orrát. A metróban vagyok - vette tudomásul csalódottan, miközben érzékei lassan kitisztultak. Kerülgette a mogorva arccal sietõ alakokat, majd a mozgólépcsõn állva maga is elbambult. Beszállt az épp érkezõ kocsiba, leült, és szemét lehunyva ismét a hûvös kockaköveken osont. Érezte ez éjszaka nyirkos lehelletét a bundáján, és bár nem tudta merre tart, mégis érezte, hogy jó irányba fut...

Napok óta itt motoszkál a fejemben, hogy írni kéne. Na nem mintha lenne konkrét téma, csak valamiért vissza-visszatér a gondolat, de miután percekig szemezek az "Írok egyet" linkkel, bezárom az oldalt. Mostanában elég nagy a hullámzás idebent. Hiperrealista és teljesen elvont, álmodozós állapotok kergetõznek, és valami azt súgja, a kettõ között lesz a helyes út, de nem tudok (nem akarok?) rátalálni. Örülök a barátaimnak, még ha ez nem is mindig jön le egyértelmûen a külsõ szemlélõnek. Örülök, hogy bár néha legszívesebben az egyedülnél is magányosabban szeretnék bezárkózni valami egészen szûk, sötét helyre, mégis inkább társaságban töltöm az idõmet.

Kapaszkodom, amíg csak lehet, ami pedig idebent dörömböl, nem engedem ki...úgy alakult, hogy nincs helye idekint. Soha nem tûnik el, nem szelídül meg, de senki nincs, aki miatt újra kiengedném. Senki. Néha kihallatszik a hangja, kiszûrõdik a fénye a szöveteken át, de vagy bent marad, vagy hamuvá égek...és ez utóbbi nem ér semmit - egyedül.