Emberek. Senki nem tudja kezelni õket, és legtöbbször õk sem tudják kezelni saját magukat. Mindenki azt próbálja elhitetni - elsõsorban saját magával -, hogy érti a másikat. Erre egyetlen apró pici szó létezik: nem. Nincs így, bármennyire is próbáljuk meggyõzni magunkat az ellenkezõjérõl.
Amikor magabiztosak vagyunk, az legtöbbször azért van, mert olyanok vesznek körül, akiknek kevésbé jó a sorsuk, kevésbé találják a helyüket, vagy csak kevésbé jó napjuk van. Amikor körülnézünk, és látjuk a mások problémáit, úgy érezhetjük, nekünk jobb, és már kész is a nyugalom, önbizalom sarjad mások hiányosságainak romjain.
Szeretjük összehasonlítani magunkat másokkal, pedig semmi értelme. Az utcán szembejövõ emberek ugyanúgy néznek ki, mint mi, de ennyiben ki is merül. Minden ember egy végtelenül eltérõ világ, így bármilyen összehasonlítás a lehetõ legrosszabb tévútra visz. Akikkel nap, mint nap találkozunk, azonkak is csak egy morzsányit látunk az életébõl, a gondolataiból meg még annyit sem. Mégis hajlamosak vagyunk azt mondani, hogy "milyen jó neki!". Az élethosszig tanulást bátran vetíthetjük az egymást megismerésre, de a helyzet az, hogy ha ki is nyílik az a bizonyos ajtó a másik világra, akkor sem elég egy élet, hogy a látványt be tudjuk fogadni.
Mi a megoldás? Nem tudom. Talán meg kell próbálni úgy látni a másikat, ahogy magunkba nézünk. Talán nem azon kell erõlködni, hogy megértsük, amit a másik mond, hanem hogy megértsük, miért mondja.