Azt mondják, a hülye a maga kárán tanul, az okos meg a másén...ezek alapján most a leghülyébb embernek érzem magam, aki csak létezik. A gond csak az, hogy soha nincs elég idő a tanulásra, legyen szó a saját, vagy a mások hibájáról. Nincs elég esély az újrakezdésre, vagy akár a folytatásra. Megkopnak dolgok, és hiába próbáljuk összeilleszteni a darabokat, hézag marad köztük :( Az ilyen hézagokkal két dolgot lehet tenni...keresni kell egy másik darabot, ami jobban passzol, vagy lassú, de kitartó munkával elérni, hogy a két darab újra összepasszoljon. A szívem ez utóbbihoz húz, mert biztos vagyok benne, hogy nincs még egy olyan darab, amelyik ideillene.

Boldog voltam, és ezt az érzést semmiért nem cserélném el. Megrészegít, elvarázsol, elzsibbaszt, és felemel - mindezt egyszerre. Nagyon hálás vagyok ezért az érzésért, és minél inkább arra godolok, amit éreztem, annál inkább fáj, hogy elveszítem... Belül mindenem tiltakozik, és lázad. A szívem dörömböl, hogy ne hagyjam elillanni, és tegyek meg mindent, hogy újra beköltözzön a boldogság. Az eszem tehetetlenül áll és néz, ahogy odabent minden sejt megmakacsolva magát egy nevet harsog. Úgy érzem, szétszakadok belül...nem tudom leírni, amit érzek :( Sokszor a szavak csak akadályoznak abban, hogy kifejezzük az érzéseinket, és még jobban leláncolnak minket.

Ezúton szeretnék bocsánatot kérni, hogy nem olyan vagyok, amilyennek sokan szeretnének. Bocsánatot azért, hogy különös érzékkel mindig azokat sikerül megbántanom, akiket szeretek, akikre a legjobban szükségem lenne ahhoz, hogy élőnek érezzem magam...Bocsánat! :(