Elfáradtam...tudom, nem újdonság, mert szinte minden nap megtörténik velem, most mégis olyan fakón hangzik ez a szó. Fáradt az elmém, és fáradt a testem is. Egyáltalán nem panasznak szánom, és bár mindig úgy gondolom, hogy nem mindent kell mások elé tárni, mert egyszerűen nem akarom magam kiadni ennyire, most mégis úgy érzem, hogy valahol le kell eresztenem.

Ma, mikor boltban voltam, elkaptam egy beszélgetést, ami nagyon tetszett. A pénztár után egy anyuka, miközben pakolta a vásárolt holmit a táskájába, kicsi fiával beszélgetett. Ez utóbbi a bevásárlókocsi tartalmát ellenőrizte, ahogy anyuja szép sorban kivette őket, és eltüntette a táskájában. Egyszercsak, amikor egy zokni került a fiúcska kezébe, csillogó szemmel szorította magához. Anyukája észrevette, és mosolyogva mondta: az az enyém. Kisfia kérdő pillantására annyit tett még hozzá: néha magamnak is vásárolok zoknit, tudod? Erre a kisfú megjegyezte: de ezen nyuszi van, anyu! Anyuka mosolyog, a kisfiú pedig folytatja: Azt fogja mondani mindenki, hogy húúúú, de ciki, nyuszis zokni van azon a nőn! :)

Nagyon aranyos volt az egész szituáció, és olyan kis elgondolkodtató is egyben. Szeretem az ilyen elkapott pillantokat :)