Fáradt vagyok. Nyomott, punnyadt, leharcolt, kikészül...stb. Amennyire jó kedvvel sikerült nekivágnom a mai napnak, annyira elkészültem a kedvemmel/erőmmel/energiámmal estére. Szokták mondani, hogy "de jó kedved van, vigyázz, nehogy sírás legyen a vége!". Hát jelentem, ott nem tartok, de azért sikerült kellőképpen kiürítenem az agyam mostanára.

Az Üllői úti aluljáróban nagyon nagy szerencséje van a "pamuthatrisnya csak egy százas", a "három csoki csak egy százas", illetve a "zenélő mikulás reklámáron" kezdetű (és egyben végű) nóták előadóinak, hogy nem ilyenkor járok arra...ebben a hangulatban valószínűleg mindegyiknek letolnám a torkán a portékáját, hogy 1. ne halljam az idegesítő óbégatást, 2. szívességet tegyek az államnak, hogy felszámolom a fekete árusokat.

Na mindegy, elkanyarodtam. Ez az aluljárós vernyákolós téma már napok óta kikívánkozik belőlem, és csak azon csodálkozom, hogy mást vajon nem idegesít, hogy lépten nyomon valamit az arcába tolnak kérés nélkül... Annyira nagyon akarjuk a tiszta üzletet, meg a feketegazdaság kifehérítését. Én tudom, hogy ezek a...szóval ezek a legkisebb halak, de attól még ugyanúgy szúrják a szemem - és biztos vagyok benne, hogy nem csak az enyémet...

Najó, mára ennyit.