Talán a tegnap elfogyasztott "mátrai borzaska tepsis burgonyával" fedőnevű aljas gonosztevő tehet róla, talán valami más, de az estére előjött gyomorfájásom nem volt túl jó hatással a kedvemre. Most ott tartok, hogy a gyomrom már javul, de a kedvem valhogy nehezebben szedi össze magát.

Tegnap azon gondolkodtam, hogy egyre kevésbé van igényem a régebbi, "ez történt velem" típusú blogolásra. Persze lehet, hogy az aktuális hangulatom miatt érzem így. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem nyújt semmit, ha leírom, mit csináltam, merre mentem, mit ettem (lásd fentebb), mennyit aludtam, stb. A száraz tények nem adják vissza mindazt, amiről egy élet szól. Legalábbis úgy érzem, nálam sokkal több történik a felszín alatt, mint amennyi "kilátszik". Az már más kérdés, hogy ebből mennyi az, amit meg is szeretnék mutatni, vagy le szeretnék írni. Lehet, hogy csak a saját gondolataim gerjesztik pl. a tegnap leírt érzést, és az is lehet, hogy a körülöttem lüktető világ sokkal egyszerűbben működik annál, mint azt én látni, érezni próbálom.

Egy olyan tükörre lenne szükségem, amibe ha belenézek, nem a vonásaimat látom. Nem a borostát, a kialvatlan szemeket, vagy épp az ősz hajszálakat, hanem mindent, amit a lassan arcomra kérgesedő álarcok rejtenek. Szeretném magam látni kívülről, de nem azt, amit az utcán szembejövő ember látna, hanem amit csak az láthat, aki itt belül lakik. Az egyetlen ilyen tükör most másfelé fordul, másra veti a világ fényét, én pedig tele vagyok kérdésekkel, amikre rajtam (és a tükrömön) kívül senki nem tudja a választ. Azt szokták mondani, hogy a válaszok bennünk vannak, csak meg kell azokat találni. Nálam ezek a válaszok valószínűleg elzárva zsibongnak egy titkos ládában, aminek először a kulcsát, majd magát a ládát kéne megtalálni...