Néha olyan vagyok, mint egy ló. Na nem a méreteim, és nem is a lábaim száma, sõt még a sörényem miatt sem. Többé-kevésbé ember(i)nek érzem magam, csak néha megbokrosodom 
Ami egyik nap könnyednek és vidámnak tûnik, attól másnap harapok, és rúgok, és ki tudja még, milyen károkat okozok. Harmincvalahány év után sem mindig értem, hogy mitõl fordulok ekkorát néha. Vannak persze rossz napok, és vannak események, amik befolyásolják a hangulatot, és olyan is van, amikor mindez egyszerre szakad az ember nyakába, de a reakció, ami erre jön...hát nem mindig az, amire azt mondhatnám: "igen, így gondoltam".
Ilyenkor az áradat elsodor mindent, és mindenkit, aki elém kerül 
Még akkor is, ha az illetõ a lehetõ legjobb szándékkal, épp ez ellen az ár ellen próbál tenni, megszelidíteni a vágtázó hullámokat, elsimítani a háborgó felszínt. Rettenetes érzés rádöbbenni, hogy az kapja a "sûrûjét", aki a legkevésbé érdemli meg ezt. Az pedig már az Õ erejét dícséri, hogy mindezek ellenére mégis megteszi. Belecsap a közepébe, és még ha néhány hullám át is csap felettünk, a végén mégis széles mosollyal térünk nyugovóra.
A sok õrület közepette jó tudni, hogy teljesen mégsem vagyok elveszett, és igenis van Valaki, aki tudja, hogy kezelhetõ vagyok 
