Mondta, hogy amint lehetõsége lesz, megteszi. Most megkapta a lehetõséget, és élt is vele.
Nem tudom, mit kéne tennem, nem tudom, mi lenne a jó. Nemrég azt olvastam, hogy "senki nem teheti függõvé boldogságát egy másik embertõl". Azóta mozgolódik bennem ez a gondolat, és próbálom ezzel a szemüveggel látni mindazt, ami történik. Próbálom függetleníteni magam, de lennie kell egy vékony falnak, amin nem látok túl, és ami mögött ugyan várakozás van, de nyugalom is. Szavak nélkül, hideg fejjel kéne tennem azt, amit most egyre kétségbeesettebben, kapálózva teszek. Találnom kéne egy biztos pontot itt belül, amire ha gondolok, akkor nem járkálok naphosszat fel-alá, nem pörgetem az agyam, hanem békés arccal, csendben várok, hiszen most nem az én lépésem következik. Nem léphetek helyette, nem dönthetek helyette, de ugyanakkor nem siettethetem, hogy Õ tegye ezeket.
Nyugodtnak kéne lennem, hisz nem ígért, nem kecsegtetett, nem villantott fel semmi olyat, amitõl feljogosítva érezhetném magam bármilyen lépésre is, amivel bizonyosságot szerezhetnék. Csak én vagyok olyan, aki remél, és vár, de türelmetlen. Most, hogy egy újabb szál szakadt el, amibe kapszkodhattam, félek. Félek, de önzõ módon magamat féltem, és ez nem jó. Tudom, hogy Neki nem lesz baja, sõt, talán jobb lesz Neki az út végén, amire most lépett, mégis folyton az jár a fejemben, hogy mi lesz velem(!) Nélküle. Lassan 4 év eltelik, és semmit nem tanultam...
Mondta, hogy amint lehetõsége lesz, megteszi. Most megtette. Hiányzik.