Megállt a keze a billentyûzet fölött, de ettõl eltekintve nem mozdult. Mereven bámult maga elé, és érezte, ahogy zsigereibõl lassan elõkúszik az ismerõs fagy. Szinte észrevétlenül áradt szét tagjaiban a bizsergés, és bár most még megállíthatta volna, mégsem tette.

"Kértem tõle, hogy ne tegye" - ez a gondolat zakatolt benne, ahogy felemelte szemeit, és az idétlenül vihogó férfi tekintetét kereste. Nem szerette az ilyen tréfákat, és bár a többiek nem értették, miért marad távol, tiszteletben tartották a kérését. Egyedül Carter nem tudta megállni, hogy ne dobálja "észrevétlenül" apró tárgyakkal a szomszédos asztaltól. Hol egy kapocs, hol egy törött hegyû ceruza landolt a keze mellett, vagy épp a feje búbján, és szinte azonnal felhangzott az idegesítõ vihogás.

A világ hangjai eltompultak körülötte, és már csak a fülében doboló vért hallotta. Szemei csak a Cartert látták, amint a férfinak arcára fagy a vigyor, és elõször elnémul, aztán arca elszürkül, és a kezével önkéntelenül a torkához kap. Kikerekedett szemei kétségbeesetten keresik a kollégák tekintetét, de azok csak a tompa puffanásra kapják fel a fejüket, ahogy a vonagló test elterül az asztala mellett, és kapálózó keze lesodor egy ceruzatartót az asztalról.

Mindenki Carteren próbál segíteni, csak egyetlen ember ül mozdulatlanul az asztalánál, tekintete lassan kitisztul, és a környezet zajai az idegszálaiba csapódnak, ahogy a fagy visszahúzódik, és a vér dübörgése is alábbhagy. Egy másodperc tétovázás után megindulnak ujjai a billentyûzet fölött, hogy befejezzék az elkezdett levelet.

- ezt csak úgy kitaláltam, mielõtt bárki bármilyen következtetést levonna -