DuDe

Egy újabb listával bõvült a jobboldal. Mégpedig egy olyannal, ahol a netes jelenlétem nyomai láthatóak. Van néhány olyan oldal, ahol jelen vagyok, több-kevesebb intenzitással. Most jól meg lehet nézegetni ezeken a helyeken is - ha bárkit érdekel 

Léptem egy merészet. Még nem tudom, mennyire tettem jól, vagy rosszul, de megtettem. Egy gondolatkezdemény inkább, mint konkrét terv, és a kimenetel is ködbe vész egyelõre, mégis egy fajta izgalommal tölt el.

Nem akarok régi hibákat újra elkövetni, nem akarok újra a megszokások mocsarába süppedni, de nem akarom, hogy érdektelenségnek tûnjön. Szabadságot akarok adni, de egyben biztos pontot is. Tágas teret szeretnék adni, amiben én magam is benne vagyok. Nem középen, mert a legfõbb hely már elkelt, de ez így van jól. Nem tökéletes akarok lenni, de elég jó ahhoz, hogy megtartsam azt, ami a legfontosabb.

Vannak érzések, amiket az ember gyermeke nehezen tud kifejezni. Érzések, amik bármennyire feszítenek, bármennyire ki akarnak ömleni, úgy érezzük, hogy a frissen születõ szavak csak halvány árnyékai lennének annak, ami valójában odabent lángol.

Néha azon kapom magam, hogy a következõ lépést kutatom magamban, aztán pedig a lehetséges reakciókat veszem számba. Jelenetek, párbeszédek tucatjai játszódnak le a fejemben, hogy aztán újra és újra elvessem õket, hiszen bármennyire logikusak is, a valósághoz mérten ugyanúgy fikciók. Egy alapvetõen természetébõl és fizikai forrásából fakadóan kiszámíthatatlan lényt próbálok logikai korlátok közé szorítani, amikor arra gondolok, hogy egy adott kijelentésre/kérdésre/megnyilvánulásra pontosan elõrejelezhetem a választ. A szavaknak hatalma van, de bármily összetetten, látványos szóvirágokkal fogalmazok is, mind üres fecsegés marad, ha nem cselekszem úgy, ahogy az odabentrõl fakad. Ezt Tõle tanultam, és tanulom is minden egyes nap.

Az érzés megvan, most cselekedni kell.

Újabb kütyü a neten. Immáron a sokadik eszköz az önkifejezésre. Ahogy az eddigieknél is, ennél sem biztos (sõt, korántsem valószínû), hogy hosszú létet ér meg, illetve hogy nem merül rövidesen feledésbe, de az új játékszer izgalma még erõsebb A neve Posterous.

A "hagyományos" blog (külön bejegyzést megérne, hogy mitõl hagyományos egy blog, és merre vezet a fejlõdés), és az ún. mikroblog közötti átmenetnek nevezném, és több izgalmas lehetõség is rejlik benne. Lehet ehhez hasonlóan bejegyzést írni a weboldalon, vagy akár e-mailben elküldeni a megfelelõ címre az irományt, és a rendszer automatikusan bejegyzést készít belõle. A sima szövegen kívül lehet képet, zenét, videot is "küldeni", és a küldeménynek megfelelõen tesz ki videolejátszót, zenelejátszót, vagy több kép egyszerre küldése esetén minigalériát. Összeköthetõ a többi netes játékszerrel is, és ha kell egy küldéssel akár az összes olyan helyre lehet postolni, ahol az ember (cyber)gyermeke jelen van Ezen kívül mindenféle hasznos segédeszköz van hozzá, ami könnyíti a publikálást, és ami szintén nagyon tetszik, hogy lehet többszemélyes projektet is vezetni, mindössze újabb e-mail címeket kell regisztrálni hozzá, és máris tudnak mások is beküldeni.

Én egyelõre csak a próbálgatás fázisánál járok, de egyre jobban tetszik. Valószínûleg hamarosan itt a jobboldalon is látható lesz egy darab belõle Addig pedig megtekinthetõ az oldalam itt.

Update: a visszajelzések alapján utánanéztem, és kiderült, hogy túl biztonságosra állítottam a cuccot Most már bárki kommentelhet, nem csak a bejelentkezettek

Hazafelé sétáltam. Egy utcányira az út mentén megláttam egy hatalmas embert. Akkora volt, mint egy autó, sötétkék overállt viselt, és a hátán feküdt. Végtagjai a levegõt kavarták, és láthatóan nem tudott felállni onnan az elképesztõ túlsúly miatt. Valahogy mulatságosnak tûnt a jelenet, úgyhogy amint átértem az út túloldalára, megfordultam, és elõvettem a telefonomat, hogy lefényképezzem. Egy kukához támasztottam a telefont, hogy ne mozduljon be a kép, de ekkor megjelent egy másik nagydarab ember. Szintén feltûnõ jelenség volt, pedig csak feleakkora volt, mint az út szélén heverõ óriási test. Eléggé rosszallón nézettett rám ahhoz, hogy tovább induljak - futva.

Innentõl a jelenet lelassult, akár egy filmben az akciók közben. Rohantam hazafelé, és hátrapillantva nem a rosszarcú, borostás alakot láttam, hanem messzebb egy torzonborz frizurájú fickót, aki láthatóan felém futott. Menekültem a ház felé, ami valahogy nem is egy hétemeletes társasház volt, mint inkább egy földszintes panelház. A jobb szélsõ ajtót vetem célba, és akkor megláttam a másik férfit. Ugyanúgy a jobb szélsõ ajtó felé rohant, de egy kicsivel elõbb ért oda, mint én. Az az érzés kerített hatalmába, hogy a torzonborz nem is engem üldöz, hanem ezt a fickót, aki amikor nem tudta kinyitni az ajtót, hátrált pár lépést, és mire észbekaptam, már nekifutott, és bevetõdött az üvegen. Ekkor megfordultam, és az üldözõ akkor ért oda...

Bénító félelmet éreztem, amikor felriadtam. Egész egyszerûen nem tudom, honnan jöhetett elõ egy ilyen álom

1. A póz: hátonfekvés

2. A feladat: (gondolkodni kivételesen nem ér) karokat magastartásba!

3. A kérdés: hol a kezed?

Várom a válaszokat  

"Reggel" van. Nem idõben, hanem fejben. A szoba még sötétben - hála a reluxának - én pedig itt ülök a gépnél, és elbambulok a tévébõl szóló zenén. Depeche Mode top 10 az MTV-n. Mindenféle mosolyogtató emlék száll felém ebbõl a zenébõl. A rossz emlékek az idõk során felszívódtak, és egyet sem tudnék megnevezni. Azon gondolkodom, hogy vajon a most megélt idõk esetleges rossz emlékei is ilyen módon megszépülnek, vagy eltûnnek-e sok év múlva. A válasz egy félszeg igen, hiszen a gyermekkorban egész más egy rossz élmény, mint érettebben (már ha lehet ezt mondani így harmincegynéhány évesen), ugyanakkor az emberek így mûködnek. A szép emlékek jobban rögzõdnek, míg a rosszak, ha nem is múlnak el, de megkopik rajtuk a sötét máz.

Minap a rossz álmokról meséltem. Van néhány olyan álom, ami a mai napig megmarad olyan borzongatónak, félelmetesnek, és valóságosnak, mint amikor öntudatlan állapotomban elõkúsztak valahonnan az agyam legsötétebb zugaiból. Ugyanúgy érzem a jeges félelmet, ha felidézem ezeket, és ugyanúgy nem értem, hogy lehet ennyire valóságos egy álom. Én úgy gondolom, hogy az ilyen álmok nem véletlenül jönnek elõ, és jelentéssel bírnak, csak nem mindig értjük meg õket. Mindenesetre érdekes, hogy míg a valóban megtörtént események idõvel szelídülnek, szépülnek, addig az álomvilágban történtek ugyanolyan fájók, vagy épp félelmetesek, mint az elsõ pillanatban.

A reluxa még mindig lent, a szobában csak a monitor világít, és közben épp az utolsó (ami a visszaszámlálás miatt tulajdonképpen az elsõ) Depeche Mode szám megy a tévében: World in my eyes...

Egy kérdéssel kezdõdött: "szerinted meg van írva?". Erre egybõl azt válaszoltam, hogy nem. Aztán hozzátettem, hogy nem hiszek a predesztinációban. Ez pedig elindította a lavinát itt belül. Némi unszolásra elkezdtem agyalni, hogy ez az álláspont hogy passzol össze a szlogeneben is olvasható gondolattal, miszerint nincsenek véletlenek.

Ha azt mondom, nincsenek véletlenek, arra gondolok, hogy semmi nem történik ok nélkül. Nade mi ez az ok? Vajon az az ok, hogy az életünket egy bizonyos irányba terelje? Ha így van, akkor már meg is érkeztünk a "meg van írva elõre" állapothoz. De mi van, ha a véletlenek nemléte csak az egyes pillanatnyi események kimenetelét befolyásolják? Tehát nem az az ok, hogy az életem egy konkrét folyamat eredményeképp X ponton kössön ki, hanem hogy az épp aktuális esemény ne így, hanem amúgy végzõdjön. Ez utóbbi gondolatmenet talán kissé kevésbé áll biztos lábakon, de attól még nem lehet kizárni 

Sikeresen elhagytam a bluetooth adapterem. Ennek leginkább az az oka, hogy gyakorlatilag mindig nálam volt, a nadrágom legkisebb zsebében. A végzete az lett, hogy valószínûleg kirántottam/kiejtettem onnan. Mivel viszonylag gyakran használom az adaptert itthon, ezért a mielõbbi pótolás mellett döntöttem. Egy nemes, és felettébb gáláns gesztusként kaphattam volna kölcsön is, de inkább a vásárlás mellett döntöttem. Ma meg is szereztem a kütyüt, ami láthatóan nem fog sok helyet foglalni