"Reggel" van. Nem idõben, hanem fejben. A szoba még sötétben - hála a reluxának - én pedig itt ülök a gépnél, és elbambulok a tévébõl szóló zenén. Depeche Mode top 10 az MTV-n. Mindenféle mosolyogtató emlék száll felém ebbõl a zenébõl. A rossz emlékek az idõk során felszívódtak, és egyet sem tudnék megnevezni. Azon gondolkodom, hogy vajon a most megélt idõk esetleges rossz emlékei is ilyen módon megszépülnek, vagy eltûnnek-e sok év múlva. A válasz egy félszeg igen, hiszen a gyermekkorban egész más egy rossz élmény, mint érettebben (már ha lehet ezt mondani így harmincegynéhány évesen), ugyanakkor az emberek így mûködnek. A szép emlékek jobban rögzõdnek, míg a rosszak, ha nem is múlnak el, de megkopik rajtuk a sötét máz.
Minap a rossz álmokról meséltem. Van néhány olyan álom, ami a mai napig megmarad olyan borzongatónak, félelmetesnek, és valóságosnak, mint amikor öntudatlan állapotomban elõkúsztak valahonnan az agyam legsötétebb zugaiból. Ugyanúgy érzem a jeges félelmet, ha felidézem ezeket, és ugyanúgy nem értem, hogy lehet ennyire valóságos egy álom. Én úgy gondolom, hogy az ilyen álmok nem véletlenül jönnek elõ, és jelentéssel bírnak, csak nem mindig értjük meg õket. Mindenesetre érdekes, hogy míg a valóban megtörtént események idõvel szelídülnek, szépülnek, addig az álomvilágban történtek ugyanolyan fájók, vagy épp félelmetesek, mint az elsõ pillanatban.
A reluxa még mindig lent, a szobában csak a monitor világít, és közben épp az utolsó (ami a visszaszámlálás miatt tulajdonképpen az elsõ) Depeche Mode szám megy a tévében: World in my eyes...
