Ma, amikor kiléptem a kapun (dolgozni indultam), egy jellegzetes szag, vagy inkább illat volt a levegőben. Én ezt kiskorom óta úgy hívom; télszag. Nem tudnám még csak körülírni sem, hogy milyen, de tény, hogy csak télen érezni. Hirtelen egy csomó emlék nyomult a fejembe, főleg gyerekkoriak, amikor Miskolc-Tapolcán nagymamáéknál kiléptünk a teraszra, és jól beszívtuk a télszagot. A madáretetőkben egymással versengve kapkodták a magokat a cinkék, rigók, és minden más madarak. Ameddig a szem ellátott, fehér volt minden, és nem csak amolyan mutatóba szánt mennyiségű hóval. Igazi, "békebeli" félméteres hóréteg takart mindent, valahol messze egy vékony füstcsík emelkedett a szikrázóan kék ég felé... Annyira sikerült belemerülnöm az emlékekbe, hogy majdnem rosszfelé indultam. Nem csak a hó hiánya miatt, de valahogy úgy érzem, a mostani telek már nam az igaziak. Persze lehet, hogy azért, mert felnőtt fejjel másnak látja az ember. Néha jó lenne ugyanolyan kis csillogó szemű gyermeknek lenni, mint amilyenek akkor voltunk. Pedig itt van bennünk, és elég egyetlen illat, hogy előtörjön...

A karácsony is más már, függetlenül a sok hagyománytól, szokásos "ceremóniától". Ami régen elvarázsolt minket, az ma már megszokássá keményülve ül az ünnepen, és tompítja a fényeket, illatokat, ízeket. Igen, tudom, egyedül mi tehetjük igazán ünneppé az ünnepet, és azoknak is igaza van, akik azt mondják; ne csak ezen a pár napon szeressük egymást. Nade nem akarok közhelyekkel dobálózni. Kellenek ezek a napok, és valóban csak rajtunk áll, hogy milyen emlékek maradnak meg róla a gyermekeinkben, vagy akár bennünk. Csodaszép, és emlékezetes ünnepeket mindenkinek!