Azon merengek, hogy ha az ember elkezd blogot írni, akkor vajon mennyire nőnek a szívéhez az írásai. Feltéve persze, hogy nem minden második bejegyzés arról szól, hogy ő milyen szerencsétlen, és hogy minek van a világon, mert ezektől az ember csak öngyi lesz Úgy értem, ha tényleg magáról ír, a gondolatait önti bitekbe. Akkor vajon mi kell ahhoz, hogy egy mozdulattal eltüntesse mindazt, amit eddig alkotott? Igen, ez is egy fajta alkotás, még ha a legtöbb esetben csak a magam számára van értéke, és értelme. Ne értsen félre senki, nem tervezem, hogy beszüntetem a blogom. Talán pont az előbb leírt ragaszkodás az, ami megakadályozna, ha egyáltalán felmerülne bennem a "blog akasztás". Nem tudom. Fikció, fantázia, elképzelés. Ködös gondolatok kergetik egymást idebent, és néha sajnálom, máskor örülök, hogy nem tudom leírni őket. Néha azt érzem, hogy a bent lobogó lángokból, csak a füst kerül ki a képernyőre...

Furcsa dolog történik mostanában, amikor a rajzolás közelébe merészkedek. Általában nálam úgy működik, hogy megjelenik egy kép a fejemben, és azt lerajzolom, menet közben alakítva ki a végleges képet. Ilyenkor szinte nyomja a fejem, és alig várja, hogy megszülethessen. Mostanában valahogy megreked ez a folyamat. Megjelenik a kép, eddig okés. Nade amikor ceruzát és papírt kapok a kezembe, a kép, mint egy félős apró lény, elillan a sötétbe. Amikor nem vagyok olyan helyzetben, hogy tudnék rajzolni, akkor bezzeg dörömböl, hogy itt vagyok, vess papírra, mire vársz?! Aztán ha lehetőségem lenne megtenni mindezt, már ismét olyan üres a fejem, mint az előttem kisimuló papírlap. Ha húzok pár vonalat, hogy megjöjjön az ihlet, akkor még inkább zavarban érzem magam, hogy semmi "nem jön". Kicsit olyan érzés, mintha a hátam mögött állva a vállam fölött bámulna valaki, és türelmetlenül dobolna az ujjával. Próbáltatok már úgy pisilni, hogy közben valaki bámult? Hát ilyen...elmegy az ihlet.

Jah, és mégvalami - Loreena McKennittnek csodálatos hangja van