Nem használok túl sűrűn képeket a blogomban. Ha mégis, akkor is inkább amolyan vizuális bizonyítékként a leírtak mellé. Több olyan blogot is szoktam olvasni, ahol "szavak helyett" gyakran tesz be a szerző képeket, mondván "egy kép többet ér ezer szónál". Jók ezek a képek, és a neten szinte végtelen mennyiségű kép áll rendelkezésre, ami nagyon jól tud kifejezni érzelmeket, és beszél helyettünk (épp minap találtam egy ilyen oldalt, de ez most mellékszál). Ettől függetlenül én mégis inkább szavakba próbálom önteni mindazt, ami bennem van. Igen, tudom, ez sokszor nagyon nehéz, én mégis igyekszem...

Vannak dolgok, amik nagyon jók, mégis az idő képes megszokássá silányítani ezeket. Erre a silányságra csak akkor döbbenünk rá, ha ezzel a dologgal újra olyan formában találkozunk, mint amilyen a kezdetek kezdetén volt. Amikor a régi (az eredeti) és az új egymás mellett áll. Ilyenkor a meglepődésen túl sok fura érzés jön, amik addig is ugyanúgy ott voltak belül, mégis olyan, mint amikor valaki ránk köszön, és bár ismerős az arca, mégsem igazán tudjuk hová tenni.

Elvesznek ezek belőlünk? Szerintem nem. Egyszerűen csak hajlamosak vagyunk teret adni az új dolgoknak anélkül, hogy a régieket figyelembe vennénk. Állandó mozgásban vagyunk odabent a szívünkben is, és az addigi jó, és símogató dolgok elhalványulnak, ha nem figyelünk oda rájuk. Néha igenis szükség van egy-egy helyrerázós "pofonra". Ne hagyjátok elülni a szárnyaló madarat odabent. Nem kell neki kalitka, attól igazán szabad, hogy tudja, bármikor visszatérhet.