Felfelé visz az út. Ezt gondolom, ezt szeretném gondolni, ezt próbálom folyamatosan elhitetni magammal. Mással elhitetni nem is próbálom, kívülről úgyis mindenki mást lát, mint ami vagyok, és ahogy érzek. Néha erős vagyok, és magabiztos. Érzem, hogy ami rám rakódott a hatására, az működik, és megmarad. Máskor azonban a belső remegés, és a támaszték hiánya átüt a külsőn, és áttetszővé, erőtlenné tesz. Tudom, de ami fontosabb, érzem, hogy szükségem van Rá, de ahhoz, hogy vágyódásból ne rablánccal kössem gúzsba, kell a bizalom, kell a hit. Kell, hogy meggyőzzem magam, és kell, hogy kitartsak. Igen, kitartani kell és nem csak tudni, de érezni is, hogy a látszat gyakran csal...

Hullámvölgy, az van. Amikor lefelé visz az út, egyre hűvösebb van, egyre sötétebb, és egyre jobban érződik a távolság mindentől, mindenkitől. Később emelkedés jön, és az egész olyan, mintha nem is lett volna. Újra fény dereng, és kacér fénysugarakkal játszódom, hogy aztán újra letekintsek a mélybe. Az út mégis felfelé visz, és legbelül mindig is ott fénylik valami, amit Tőle kaptam, ami csak az enyém, és aminek a fényéből talán Neki is vissza tudok adni valamit.