Azt szokták mondani, az ember életében mindig vannak kisebb-nagyobb fordulópontok. Kívülrõl jelentéktelennek tûnõ események, amik aztán teljesen felforgatják, alapjaiban megmozgatják az életünket. Nem tudom, az én esetemben mi volt ez a bizonyos pont, de azt tudom, hogy ahova vezetett, az az akkori eszemmel elképzelhetetlen volt - és ezt most a lehetõ legpozitívabb értelemben gondolom.
Megváltoztatott. Elõhozott jó dolgokat, és eltüntetett rosszakat. Megmutatta, milyen vagyok, és milyen lehetek. Jobban ismerem magam Általa, és mégis az az érzésem, hogy csak a felszínt karcolom. Szavak, gondolatok, érzések vernek visszhangot bennem azóta is - és fognak ezután is. Kitörölhetetlen nyomok maradnak Utána, de nem is szeretném kitörölni, ami maradt, hiszen minden mosoly, minden hang, legyen édes vagy keserû, mind hozzátett valamit ahhoz, ami vagyok, és amit érzek.
Azóta álmok izzottak fel, és hunytak ki, csillogó port hagyva maguk után. Soha senki nem fogja tudni megtenni, amit Õ tett, senkitõl nem kapom meg azt, amit Tõle kaptam. Nem tudom, mivel kezdõdött, nem tudom pontosan, hol pattant ki a szikra, de emlékszem, mikor ezt mondta: "tisztában vagy vele, hogy már nem játszunk?". Évekkel ezelõtt, egy szeptember 22-i éjszakán pontosan tudtam, hogy nem játszunk - és a világ megfordult velem.
