Szombatra kerekedett egy mászkálós program, amit nem bántam, mert már jó volt kimozdulni. A Petőfi csarnokban megrendezett kézműves vásárt néztem meg egy kedves barátommal. Az efféle szöszmötölős, de midnenképp hasznos alkotó munka szerelmesei mindenféle földi jót találhattak ott, de a kevésbé kézművesek is találhattak maguknak valót a szabadtéri részen egy bolhapiac formájában. Ez utóbbival kezdtük a nézelődést, de mivel a szél nem volt túl kellemes, így rövidre vettük a kinti bámészkodást. Egy mozzanat azonban megmaradt bennem.

Az egyik első stand, ahol megálltunk, mindenféle édességet kínált. Jól megnézegettem mindent, mert ha nem is veszek ott semmit (nem bízom különösebben az ilyen helyen árult édességben), azért a kíváncsiság működik... Az árus közben folyamatosan mondta a magáét, vagy a vevőkkel, bámészkodókkal beszélt, vagy csak úgy járt a szája. Mi nézegettük a portékákat, közben egy fiatal pár lépett oda, és a férfi angolul rákérdezett egyik csoki árára. Az eladó válaszolt neki, angolul mondta az árat, mire a vevő visszakérdezett, hogy vajon egy darab kerül-e annyiba. Erre az árus kicsit meglepődött, de mondta, hogy igen, egy. Aztán magyarul folytatta, emígyen:

- Egy olyan ember van meglepődve a csoki árán, aki idejön egy f*szomtuggya milyen országból, ahol a legkisebb kereset is 1200 dollár! És akkor idejön ez a tetű, és meg van lepődve, hogy 450 forint egy olyan csoki, pedig ugyanez a boltban 900...

Teljesen felpörgette magát a sztorin, és csak mondta-mondta, amíg a fiatal pár fizetett, majd tovább ment. Nyilván ők nem értették, mit mond az árus, különben valószínűleg kirángatták volna a stand mögül. Mi pedig megdöbbenten álltunk egy pillanatig, aztán mentünk is tovább sietve. Azzal eddig is tisztában voltam, hogy Magyarországon sok helyen lemaradtak a kereskedelemben és a szolgáltatások terén, és még mindig azt hiszik, hogy a vevő van értük. Egy bolhapiacon nem is vártam volna vörös szőnyeget, és hajbókolást, de annyi gerincet igen, hogy ha valami baja van, akkor vagy úgy mondja, hogy a vevő is értse, vagy ne mondja egyáltalán.

Ezután a fura közjáték után néztük meg a kézműves vásárt, aztán miután eleget láttunk, eldöcögtünk a Westend-ig, ebédelni, aztán mindenki ment a maga útján tovább. Összességében jó volt, csak a gondolataim sokszor egész másfelé jártak, és valaki hiányzott. Nagyon.