Tegnap este hazafelé tartva a Ferenc körúti metrómegállóban láttam egy lányt, ahogy ült, és egy füzetet tartott a kezében. Arcán a tipikus gondolkodó kifejezés, és bár az alagútban nem lehet messzire látni, de a tekintete alapján valahol máshol járt. Azt olvastam ki ebből a képből, hogy jegyzetel, leírja, ami épp eszébe jut, vagy talán egy verset fabrikál.

Elgondolkodtam azon, mennyire igénylik az emberek, hogy megörökítsék a gondolataikat. Szavakat véssenek kőbe, vagy puha papírra szántsák tintával, esetleg a modern idők szavára hallgatva bitekbe öntsék. Akár azért, mert azt szeretnék, hogy az egész világ megtudja, mire gondolnak, akár azért, hogy sok év múlva egy fiók mélyéről előkerüljön, és felvillantsa a múlt remegő képeit. Véleményem szerint az indíttatás ugyanaz. Nyomokat hagyni.

Amikor az első blogomat (nem ezt) elkezdtem, akkor ugyanezzel a gondolattal indítottam. Szerintem az ember, amióta tudja, hogy földi léte mennyire tűnékeny, azóta él benne a vágy, hogy nyomokat hagyjon az elkövetkező generációknak. Akár átadni kívánt tudás, akár rímekbe szabott álomképek, mind leírva marad meg, és él tovább. Vajon mennyire lesz kíváncsi a következő, vagy az azutáni generáció azokra a dolgokra, amiket most leírunk? Mi marad meg azokból a gondolatokból, amik ma foglalkoztatják az embereket? Érdemes egyáltalán minden apró rezdülést lejegyezni?

Az igény, a mélyről jövő, már-már ösztönös késztetés, hogy leírjuk a dolgainkat, mindig meg fog maradni. A mód változik, de a cél mindig ugyanaz. Nyomokat hagyni, hogy ha másképp nem is, de ilyen formában túléljük az elmúlást. Átlépni a határt, amit a test nem is, de a lélek áthághat.