Nem, még mindig nem sikerült szavakba öntenem, de talán nem is fogom. Egyszer egy kedves barátom azt mondta, hogy ha pontosan el tudom mondani, miért szeretek valakit, akkor nem is szeretem igazán. Az érzéseket nem lehet szavakkal körbekötözni, még ha mégoly cirkalmas körmondatokba csomagolom is. Nem lehet elmondani, hiszen a legszebb szavak is csak fakó árnyékká silányítják az érzelmeket. A tettek bizonyítják a gondolatokat, hogy valóban azt érezzük, amit mondunk.

Álarcaim elfednek mindent, ami mögöttük megbújik. Rosszat, jót, maró fájdalmat és magasba repítő boldogságot egyaránt. Takarásban maradnak a színek, az apró rezdülések, és mindaz, aminek valamilyen okból nem a nagyvilág előtt a helye. Bent tartani mégsem jó mindezt, hiszen egy idő után fellázadnak, és megpróbálják lefeszíteni az álarcot. Épp ezért van egy hely, ahol mindenki elől rejtve kiszabadulnak ezek a gondolatok. Volt idő, mikor úgy gondoltam, nincs többé értelme rejtegetni, de most mégis meghagyom magamnak.

Hogy miért írtam le mindezt? Talán azért, hogy mindenki lássa, nem csak az van bennem, amit ide írok. Ez a blog a nagyvilágnak szól, a széles nyilvánosságnak. Az, hogy ide nem írok le mindent, mindössze annyit jelent, hogy nem teljesen nyitott könyv az életem. Úgy gondolom, hogy mindenkinek vannak olyan dolgai, amik bár kikívánkoznak, mégsem osztja meg másokkal. Mindenkinek kell egy hely, ahol egymaga...önmaga lehet.

Tudom, erre az a válasz, hogy aki igazán elfogad, az úgy fogad el, hogy önmagam vagyok. Ez valóban jó így, és magam is helyeslem a gondolatot. Mindössze az van, hogy még én sem tudom, hogy milyen vagyok valójában. Amiről úgy gondoltam, hogy én vagyok, és jó vagyok úgy, arról apránként lehámlik a máz, és kiderül, hogy nem oda vezet, ahova én megálmodtam. Mint amikor gyermekkorunk rajzfilmjeiben a sziklára festik a tovább vezető út képét...