Öröm, bánat, múlt, vagy épp jövő. Korábban írtam róla, hogy mennyire fontos írni, és mennyire szeretünk nyomokat hagyni magunk után. Ez manapság nem nehéz, hiszen nem kell kőbe vésni a szavakat (legalábbis nem szó szerint) ahhoz, hogy megmaradjanak, és minél több ember olvahassa. Akad viszont valami, ami legalább annyira fontos szerepet játszik az ember létében, mégis sokszor nehezebb kivitelezni...

A beszélgetés majdnem annyira természetes, mint a levegővétel. Mondanivaló mindig akad, de ahhoz, hogy valóban célba érjen a kimondott szó, hallgatóság kell. Van olyan téma, amiről könnyű beszélni, függetlenül attól, hogy ki az, aki figyel. Más témák kényesebbek, és nem szívesen bízzuk féltett kincseinket akárkire. A bizalom ajándék, és úgy gondolom, hogy ilyenkor saját magunkból adunk egy darabot a másiknak. Mégis, a szavak terhekké válhatnak, ha kéretlenül kapjuk őket. A saját felelősségünk is, hogy a saját terheinkből mennyit pakolunk másokra, hiszen amit mi nehezen bírunk, az másnak még súlyosabb lehet...akár elviselhetetlenül sok.

Felmerül a kérdés, hogy mi van akkor, ha nem találunk olyasvalakit, aki elég erős, vagy elég közel áll hozzánk. Aki meghallgat, elvisel, sőt bátorít, hogy mondjuk el mindazt, ami feszít, éget, mardos, vagy épp boldogsággal önt el itt belül. Különleges kapocs kell ehhez, és egy élet során nagyon kevés ilyen ember akad utunkba. Ezeket az embereket semmi és senki nem pótolhatja, ha kibeszélni valónk van. Marad az írás...