Furcsa, hogy megint így érzek, de most egész más miatt. Most is gyûlik, és halmozódik, de most nem fekete csomó van a végén, hanem minden bent ragadt szó, minden felgyülemlett gondolat megõrzi a színét, ízét, hangulatát. Élvezem. Élvezem a vibrálást, a feszítést, és a kacér késztetést, hogy kiengedjem. De nem teszem. Nincs itt az idõ, és talán soha nem is lesz, de most jó. Szelíd és féktelen, csendes, és mégis dübörgõ egyszerre. Még mindig nem találom a szavakat...