Kedden Enikõ névnap volt...

Még valamikor szõke kislány kora gyermekkoromban történt, hogy szerelmes lettem (vagy legalábbis így gondoltam akkor) - óh, gyermeki ártatlanság... Általános iskola második osztályában volt egy lány, akirõl az egy padban ülés, vagy a szünetekben együtt töltött idõ miatt érezhettem úgy, hogy közelebb van hozzám, mint mások. Elõttem van a csillogó kék szempár, a mosolyós arc és a huncut nevetés is itt csilingel a fülemben.

Egymás kezét fogtuk, amikor valahova ment a csoport. Persze kettesével egymás kezét fogta mindenki más is, de mikor a tanító néni szólt, hogy indulunk, akkor mindig egymást kerestük, hogy "leszel a párom?". Folyamatosan mosolygok, ahogy ezt írom, mert annyira valószerûtlen az egész, mégis teljesen belém ivódott ez a röpke emlék.

Aztán egy napon, valamikor az iskolaév vége felé, odajött, és szomorúan közölte, hogy elköltöznek a családdal - Kanadába. Ott voltak rokonaik, és most is emlékszem, ahogy egy séta közben mesélte, milyen érzés repülõn ülni... Elköltöztek. Szomorú voltam. Bármennyire gyerek voltam is, valami mégis megmozdult bennem akkor.

Hogy miért jutott mindez eszembe? Kedden Enikõ névnap volt...