Kezdetben volt a káosz. A romokban heverő felszín felett nyirkos sötét gomolygott. Valahol magasan, mindenek felett valaki úgy látta, hogy ez nem jó. Összegyűjtötte hát a vadon nyíló margaréta szirmairól a harmat cseppjeit, a bódító illatot a rét virágainak kelyhéből, vadságot, ragaszkodást, végtelen szabadságvágyat, és perzselő lángokat, hogy egyetlen fénysugárba olvasztva a lent uralkodó sötétség közepébe robbantsa. A hatás elsöprő volt. A romokon új élet terpeszkedett, a komor, szürke fellegek szűkölve futottak szét, és bizsergető, meleg fény hullámzott át a kihűlt tájon. A fénysugárként érkező jövevény lassan bejárt minden zugot, új erővel töltötte fel a kiszáradt fákat, kristálytiszta vízzel töltötte fel a patakok medrét, és vidám szivárványt rajzolt a kék égre.
A föld hamar megérezte, hogy ez az új erő volt az, amire várt, és ez a ragyogó lény volt mindennek a forrása. Egy idő múlva azonban a föld hozzászokott ragyogáshoz, a burjánzó élethez, és már természetesnek vette, hogy a Fény vele van, szelíden ápolja, vagy épp vad vihart kavarva teremt új életet. Természetesnek vette, hogy bármikor szüksége van egy kis energiára, a Fény ott van, és segít. Kezdte elfelejteni, hogy milyen volt azelőtt, és hogy mennyire szüksége van erre a tüneményre, és mindarra, amit Ő hozott az életébe.
Először csak egy virág hervadt el, aztán a mező színei is mintha fakóbbak lettek volna, és a föld csak akkor döbbent rá, mennyire elhanyagolta a Fényt. Azon a napon ráébredt, hogy mennyire önző volt, és hogy mennyire nem értékelte azt, amit kapott. Ekkor a Fényhez fordult, és kérte, bocsásson meg, amiért nem törődött Vele, hiszen tudta, sőt érezte, hogy a Fény nélkül nem lenne semmije.
Minden újra virágzásnak indult, és a föld boldog volt, hogy újra megfürödhetett a Fény melegében, érezhette az élet illatát, és a Fény szeretetét. A Fény a maga útját járta, de mindig visszatért a földhöz, hiszen az utuk közös volt, szükségük volt egymásra.
A föld azonban egyre többet akart. Szerette volna, ha a Fény nem a saját útját járja, hanem mindig mellette van, csak őt melegíti, és közben nem vette észre, hogy a Fénynek szüksége van a szabadságra, szüksége van a tudatra, hogy bár szereti a földet éltetni, mégsem lehet korlátozni, bezárni. Kezdte magát kényelmetlenül érezni, és egyre erősödött benne a gyanú, hogy a földnek, amit eddig annyira szeretett, már nincs szüksége rá. Szerette volna, ha a föld megérti, hogy akkor is virágozhat, és élhet, amikor Ő épp nincs vele, de a föld egyre csak azt hajtogatta, hogy nem tud élni nélküle.
Később aztán a föld mégis megpróbálta, hogy a Fény nélkül, de az Ő melegével a szívében nevelje a virágokat, hajtasson levelet a fákon, és terelje a patakok hűs vizét. Az élet nem állt meg, de a földnek egyre jobban hiányzott a Fény, aki fényével beragyogta a világot, járta a maga útját, de kezdte úgy érezni, hogy a földnek nincs is igazán szüksége rá. A föld szerette volna, ha a Fény szabadnak érzi magát, de közben egyre jobban hiányzott neki a melegség, amit csak a Fény tudott neki adni.
Egy napon aztán, a föld a Fény egy sugarában sütkérezve rádöbbent, mennyi minden változott, mióta a Fény először meglátogatta, és hirtelen rátört rengeteg emlék. Puha esőfelhők érkeztek, és hosszú zápor zúdult alá, mikor a föld rájött, hogy a Fény mennyit jelent neki. Felrémlett benne a sok boldog nap, amikor együtt teremtettek életet, és közösen színezték ki álmaik szivárványát. Először nagyon szomorú lett, hiszen csak saját magát okolhatta azért, amiért a Fénnyel ennyire önzőn bánt. Szomorú volt, hisz tudta, hogy a Fény mennyiszer elmondta, milyennek szereti, és ő mégsem figyelt Rá eléggé oda. Elhatározta, hogy bármi történik, újra visszahozza azt, ami rég volt, hogy a Fény újra a régi lehessen, és gondtalan ragyoghasson.
Azt szeretné, hogy minden nap arra a gondolatra ébredhessen, mennyire jó, hogy a Fény pont hozzá jött el, és hogy a Fény ne csak tudja, de érezze is, hogy a föld Érte...Általa kelt új életre.
