Kedd volt. Akárcsak ma. Reggel korán. Pont, mint most. Nagyjából ezekben a percekben, amikor is e bejegyzést "papírra" vetem. Az évnek ennek a napján mindig elkap valamiféle nosztalgia, és minden évben egyre több van, amire az ember visszaemlékezhet. Ez így teljesen magától értetődik, és jól is van. Ami nem mindegy, hogy mik azok, amik ilyenkor felbukannak. Jó, rossz, öröm, bánat...apró kis szavak, és talán túlságosan is elcsépeltek ahhoz, hogy az ember ezeket használja. Mégis, a legnagyobb dolgok is az ilyen aprókból állnak össze, és tesznek azzá, ami most vagyok, hogy aztán jövő nyáron, a leghosszabb napon újra visszanézhessek, mennyivel lettem több...vagy kevesebb.

Néha megkérdezik, hogy meddig szeretnék élni. Erre legtöbbször az a válasz jön fel bennem, hogy csak addig, amíg emlékezni tudok. Emlékek nélkül én magam sem léteznék. Elmerengve gondolok azokra, akik így vagy úgy, de az életem részei, hiszen nélkülük nincs mire, nincs kire emlékezni...