Teljesen természetesnek tűnt, hogy ott ülünk a romokon. Az épületek teteje már régóta eltűnt, de néhány darab még ott hevert, vastagítva a törmelékréteget, ami az egykor talán parkettázott padlót borította. A falak fölött végigtekintve olyan látvány volt, mintha egy leharcolt, megkopott falú labirintus tetején ülnénk. Mi mégis jól éreztük magunkat, és gyermeki élvezettel mászkáltunk a falakon, bújkáltunk az ajtók helyén egyik helyiségből a másikba.

Egyik "szobában" a fal tetején ülve beszélgettünk, és közben néha odapillantottunk, ahol egy omladozó emelvény állt, tetején egy idősödő alakkal, aki minden bizonnyal már jó ideje halott volt. Volt valami furcsa abban, ahogy ott feküdt. Az idő kikezdte a testét, és mégis mintha bármelyik pillanatban felkelne onnan, és elsétálna. Ahogy ránéztem, szinte vártam, hogy félrebillent feje megmoccan, és rám tekint üveges szemeivel. Nem tette.

Beszélgettünk, figyeltük, ahogy a többiek megmásszák a csupasz falakat. Néha belebámultunk a messzeségbe, és különös gondolatok köröztek a fejünkben. Újabb pillantás a mozdulatlanul heverő testre, majd a falakra. Állj! Mintha...nem, biztosan nem. A hasadozott bőrön egy apró rezzenés futott át, majd mintha mi sem lenne természetesebb, felnézett. Csend támadt. Az a fajta súlyos csend, amit sem madarak, sem a szél, sem a szétmálló vakolat lehulló darabjai nem törtek meg. Az alak kisebb porfelhőt kavarva felült, és ránk nézett. Tekintetében sötét fény csillant, és aszott arca valami torz mosolyfélébe rándult. Most láttuk, hogy hosszú, szürke kabátban volt, és hasonló színű nadrágban. Persze lehet, hogy csak a rárakódott por tette ilyenné, de minket ez már kevésbé foglalkoztatott, hiszen az alak feltápászkodott, és tétova léptekkel felénk indult...

Sötétben ültem, a pulzusom az egekben, és a szokásosnál hangosabban vettem a levegőt. Nem szeretem az ilyen álmokat, mert olyan nehéz utánuk ismét nyugodtan elaludni.