A múltkor említett két talonban lévõ bejegyzés életképessé válásáig leírom, mit álmodtam éjjel. Két álom, két ébredés. Az egyik könnyed, a másik...kevésbé.

Fecót sétáltattam az utcán. Kicsit meglepõdtem, hogy milyen jól bírja az embereket maga körül, hiszen utóbbi idõben elég félénk lett. Úgy sétált mellettem mindenfél póráz nélkül, mint aki pontosan tudja, hova megyünk, és ezerszer járt volna már azon az úton. Mikor egy sétálóutca közelébe értünk, felgyorsított, én pedig próbáltam szemmel követni. Ekkor láttam, hogy az utcából egy tüntetés emberkígyója kúszik elõ, és Fecó pont a tömeg felé szaladt. Felgyorsítottam lépteimet, de ebben a pillanatban megtörtént, amitõl tartottam. Egy ember felkapta, és elindult vele egy másik utca felé. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy viszi, Fecó szemei pedig rémülten villantak felém. Az ember után futottam, és mikor odaértem, láttam, hogy egy nagyobb körben elhelyezve székek vannak, mindegyiken ül valaki, egyiküknél pedig ott van Fecó. Odarohantam, és kikaptam a kezébõl. Azt hittem, nehezebben fog menni, de örültem, hogy minden jól alakult...

Felébredtem, fordultam egyet, és Fecót kerestem. A lábamnak dõlve aludt, én pedig visszaaludtam.

Egy lakás nem túl tágas szobájában álltam. Enyhén zsúfolt szoba volt, egy pillanatra eszembe is jutott, mennyire nem szeretem, ha egy szoba meg van tömve bútorokkal, és mindenfélével, amit kerülgetni kell. Az üvegajtónál álltam, az erkélyen pedig ott állt az, aki szívemnek a legkedvesebb. Háttal állt, némán, tekintete a messzi tájat fürkészte. Haját néha meglegyintette a szél, de Õ nem mozdult, csak nézett, és talán fejben már valahol ott járt, ahol a tekintete találkozott a horizonttal... Az üvegajtó zárva volt, én pedig csak néztem az üvegre tapadva, mint a kisgyermek, amikor a játékbolt kirakatában a hatalmas terepasztalon elõbújik a kisvonat az alagútból...

Felébredtem. Bámultam a plafont, és már nem akartam visszaaludni.