Vannak érzések, amiket az ember gyermeke nehezen tud kifejezni. Érzések, amik bármennyire feszítenek, bármennyire ki akarnak ömleni, úgy érezzük, hogy a frissen születõ szavak csak halvány árnyékai lennének annak, ami valójában odabent lángol.

Néha azon kapom magam, hogy a következõ lépést kutatom magamban, aztán pedig a lehetséges reakciókat veszem számba. Jelenetek, párbeszédek tucatjai játszódnak le a fejemben, hogy aztán újra és újra elvessem õket, hiszen bármennyire logikusak is, a valósághoz mérten ugyanúgy fikciók. Egy alapvetõen természetébõl és fizikai forrásából fakadóan kiszámíthatatlan lényt próbálok logikai korlátok közé szorítani, amikor arra gondolok, hogy egy adott kijelentésre/kérdésre/megnyilvánulásra pontosan elõrejelezhetem a választ. A szavaknak hatalma van, de bármily összetetten, látványos szóvirágokkal fogalmazok is, mind üres fecsegés marad, ha nem cselekszem úgy, ahogy az odabentrõl fakad. Ezt Tõle tanultam, és tanulom is minden egyes nap.

Az érzés megvan, most cselekedni kell.